Ilyen és ehhez hasonló nevei voltak az egyedfejlődés során a kerékpárnak. Hogy mi történt az ókori és a mai bicaj között, az egy hosszú történet, ezért megpróbálom dióhéjban összefoglalni az egész históriát.

Mint említettem, már az ókori rómában is használtak kétkerekű tákolmányokat csataszerként, de igazán a két egymás mögé rögzített kerék ötlete egy francia forma agyszüleménye - bizonyos Sivrac - , aki 1690 körül nevezte el ezt a csodát Célérifer-nek (ami egyébként nem jelent semmit, legalábbis tanult kolléganőm szerint).

Egy évszázad múlva Karl von Drais erdész kolléga ugyancsak összetákolt egy lábbal hajtható gépet, de erre már kormányt is rakott, így el tudott lavírozni az erdei ösvényeken, és még a városi kanyarokat is be tudta venni. 1817-ben addig taposta, amíg lehagyott egy postakocsit (ez igen!), de még mindig nevetségesen nézett ki a "futógép".

1839-ben az angol K. Macmillan érezve a társadalom keltette nyomást, pedált tett a lóra. A francia E. Michaux az 1867. évi párizsi világkiállításon mutatta be gépét, annak több alkatrésze már acélból készült: járművét ő nevezte el velocipédnek.

Az európaiak ráharaptak a dologra. Nagyon gyorsan közkedvelt időtöltés lett a kerékpározás. A sebbeségfokozás érdekében hatalmas elsőkerekeket raktak a bringákra, mivel a pedál ennek a tengelyére volt erősítve és közvetlenül hajtotta meg azt. Sorban jöttek az új szabadalmak a meghajtásra, amelyek közül mind a mai napig használjuk a Gall-féle láncos áttételt, de az angol H. J. Lawsoné (1897) terjedt el leginkább. Ugyancsak a hetvenes években vezették be az acélküllőket (W. A. Cowper).

Az ekkor már “bicycle”-nek nevezett alkalmatosság fő hibája az volt, hogy az egyenetlen utakon és a macskaköves utcákon kíméletlenül rázott. Ennek ellenszeréül is többféle megoldás született, közülük egy skót állatorvos (J. B. Dunlop) ötlete vált be, a felfújható gumitömlő (1888).

Ezzel lényegében kialakult a mai kerékpár, bár változatai rendeltetésük szerint erősen eltérnek egymástól (női kerékpár, tricikli, tandem, mountain-bike).